Az internetnek az utóbbi húsz év során tapasztalt drámai terjedése az emberi jogokkal kapcsolatos új kihívásokkal szembesítette a felhasználókat, különös tekintettel egyrészt a médiumok szabadságjogainak mérlegelésére, másrészt pedig a magánélethez és adatvédelemhez való jogra.
Bármennyire is úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk ismertek, ha begépeljük a nevünket egy keresőmotorba, egy egész sor találatunk lesz saját magunkról, a közösségi oldalaktól kezdve a hírekig, ill. az információ egyéb fajtáiig. Legtöbbünknek van egy digitális identitása, amely a múlt és a jelen töredékeiből épül fel, és amely idővel megmarad. Ezt a digitális identitást az internet más szereplői tudtunkon kívüli célokra használhatják fel, akár tudatosan, akár nem.
Edward Snowden 2013-as leleplezése az USA Nemzetbiztonsági Ügynöksége által működtetett megfigyelési programokról és a brit kormányzati kommunikációs központról, azaz a GCHQ-ról Európa-szerte megnövelte az aggodalmat a magánélethez való jog védelmével és az adatvédelemmel kapcsolatban.
Mind a magánélethez való jogot, mind az adatvédelmet védik mind az EU-törvények, mind pedig az Emberi Jogok Európai Egyezménye, ezek közül viszont egyik sem abszolút érvényű, hiszen mind a magánélethez, mind az adatvédelemhez való jogunkat korlátozhatják bizonyos körülmények között.
Visszaélve ezekkel a kivételekkel, az állami megfigyelési programok a nemzetbiztonságot használták fel a magánszférába való behatolásuk igazolására. Ezeket a korlátozásokat annál is nehezebb megkérdőjelezni, mivel az ezekről szóló információk titkosítva vannak.
A feledéshez való jog kidolgozása úgyszintén komoly kérdéseket vet fel a magáncégek szerepéről, annak eldöntésében, hogy azok egy adott jogot megszegtek-e.
A magánélethez és az adatvédelemhez való jogot az Európai Unió Alapjogi Chartájának 7. és 8. cikkében foglaltak védik. A magánélethez való jogot az Emberi Jogok Európai Egyezménye 8. cikkének értelmében az európai légtérben és minden EU-tagállamban is védik. Az adatvédelmet az egész EU területén az 1995-ben elfogadott adatvédelmi irányelvben szabályozzák, amelyben az EU-tagállamokat arra kötelezték, hogy azok az adatvédelemre vonatkozóan nemzeti jogszabályokat is alkossanak.
Az 1995-ös adatvédelmi irányelv biztosítja, hogy az egyes magánszemélyek a rájuk vonatkozó adatok feldolgozásával és ellenőrzésével kapcsolatban biztos jogokkal rendelkezzenek, beleértve azt a jogot, hogy az adatok feldolgozását elutasítsák és az adatokhoz hozzáférjenek. Az adatok “gazdájának” biztosítania kell, hogy a személyes adatok “gyűjtése csak meghatározott, egyértelmű és törvényes célból történhet” és “minden ésszerű intézkedést meg kell tenni annak érdekében, hogy a hibás vagy hiányos adatok törlésre vagy helyesbítésre kerüljenek”. Az adatvédelmi irányelv azonban a tagállamokra olyan kötelezettséget ró, hogy azok a közérdekre hivatkozva egy sor kivételt tegyenek, azaz például az újságírói, művészi vagy irodalmi kifejezés terén nem ugyanazok az adatvédelmi szabványok érvényesülnek.
Az Európai Bíróság nemrégiben elfogadott végzése szerint “az adatvédelemhez való jog nem (…) abszolút érvényű jog, de azt annak a társadalomban betöltött szerepének tükrében kell felfogni,” és azt az arányosság elve alapján kell mérni. A kifejezés szabadsága különösen gyakran kerül összeütközésbe az adatvédelemhez való joggal, mivel az egy másik alapjog, amely – például a kínzás és rabszolgaság tiltásával ellentétben – nem abszolút érvényű, és ehelyett “azt társadalmi céljának tükrében kell mérlegelni”.
Az EU adatvédelmi szabályrendszere szintén átdolgozás alatt áll. 2012-ben az Európai Bizottság új adatvédelmi szabályozást terjesztett elő, amelynek célja a tagállamok adatvédelmi szabályainak harmonizálása, és amelybe kifejezetten bele kell tartoznia a feledéshez való jognak, és amely kötelezi az európai cégeknek szolgáltatásokat kínáló nem európai cégeket arra, hogy az EU adatvédelmi szabályait betartsák.
